A hála dallama

Míg magamra leltem, pókhálóba vergődtem, melynek minden szála egy történet az életemben. Bármelyiket húzom ki emlékeztet valamire, megmutatja a múltam egy részletét, melyben felismerhetem, hogy minden egyes szál a tökéletes nagy terv része, én döntöttem el, hogy mihez kezdek vele. Hol belegabalyodtam, hogy aztán magamat megmentsem, ezt tanultam, és ilyenkor azt éreztem én irányítom az életem, pedig csak áldozati szerepemre leltem, ami annyi szolgálatot tett, hogy megtanultam túlélővé válni, és magamat szolgálni. Pókasszony szimbiózisától sokszor tehetetlenül szenvedtem, mert azt hittem, hogy szükségem van egy gazdatestre, gyermek énem félt és keresett, míg rá nem jött, hogy kötődése mérgezett, ráébredt, hogy a szükség részéről a színlelésbe veszett, már maga sem tudta mi célból érkezett. Vannak szálak, melyek közvetlenül tükrözik a ragyogás fényét, mit a tavaszi harmaton megjelenő első napsugár meséli el nekünk az éj csendjét. Sokszor voltam kifeszülve benne, mely idő alatt megsebezve, bezárult szívvel, de énekelve, a hála dallama volt ajkamon, mert nem hiába telt el minden napom, ráleltem a legnagyobb kincsre mit kerestem, nem máshol, mint magamban szeretetre leltem. Most már tudom, hogy mindig ezt kerestem, csak eltévelyedtem, kint kutakodtam szüntelen, míg lelkem templomában rá nem leltem. Egy szeretet van, amivé váltam, ami összeköt a forrásommal, és szabaddá tesz az egyszerűsége által. Mindig tudok jobb és szeretőbb lenni, csak át kell magamon engedni, odaadni magam az életnek és elfogadni mindent olyannak amilyen. Megbocsájtani magamnak és minden létezőnek, elengedni, ami már nem szolgál és aminek van még visszatérni esélye. Hálásnak lenni, akkor is mikor sebez a fájdalom és visszatérni a szeretetbe hisz ez az igazi hatalom.

Ferenczi Anita