A múltban élés egy zsákutca

Ha a múltban élünk, abból táplálkozunk, az emlékezés fájdalmas ruhájába öltöztetjük magunkat. Mert minden amit nem a jelen pillanat megélésének szentelünk, amikor minden teljes és egységben létezünk, az hiányként, veszteségként, a mulandóság dermesztő tényeként követ minket. Ami mindig szomorúságot idéz fel bennünk, mert egy olyan élményhez térünk vissza, ami csak fájdalmas lehet, vagy azért mert tényleg azt éltük meg, vagy pedig azért mert sokkal örömtelibb volt, mint a kijózanító jelen. Önigazolást keresünk a múlt eseményeivel arra, hogy megerősítsük érzéseinkről a hiedelmeinket, attól függően milyen élmény megtapasztalása mellett döntött a lélek. Újat csak a jelenben a jövőre tekintve teremthetünk, lezárva a visszahúzó berögződéseket amikhez rendszeresen visszatérünk azt remélve, hogy ha a biztonságos működésre bízzuk érzéseinket akkor az megvéd magunktól minket. A védelmi berendezkedés csak ismétlésre késztet bennünket, nem teremt helyet az új megéléseknek, mert a bizonyosság alapja nem a megérzés mélyen, hanem a program mely a bevált életet ismételteti velünk azt a reményt keltve, hogy elég máshogy gondolnunk és akkor kételynek nincsen helye. De a gondolkodás csak teremtés egyik pillére, szükséges az érzés segítsége, hogy átélhesd, és megelőlegezzük magunkat a megtapasztalással, mintha már el is jött volna értünk. Csak annyit kell tennünk, hogy hálával, várjuk ami nekünk legjobbként megérkezhet!

Ferenczi Anita