Fura érzés a harag, megvédd attól a fájdalomtól, ami abból ered, hogy vágyad és akaratod közé akadály került és a tehetetlenség romjain építed azt a kővárat, ami megvédi szívedet attól, hogy szembenézz a dermesztő valósággal. Nem nagyon szeretjük mikor máson múlik a boldogságunk, mert ilyenkor nem mi irányítunk és a kontroll feladása ideges rémületté fokozódik bennünk. Ilyenkor a felhalmozott energiát lenne szükséges levezetni, de marad a halogatás, hárítás, okoskodás, minek, milyennek kéne lenni. Az érzés folyamatos életben tartása azért szükséges, mert ilyenkor nem érezzük a veszteséget és azt, hogy az akadályozottság növeli bennünk a már jelenlevő kétséget. Aki haragszik az rettentő bizonytalan és reménytelen, kell egy célpont amire sérelmeit, érzéseit ráteheti csak neki ne kelljen cipelnie. Amikor a gyermeki akaratosságot felváltja az érzéseivel való őszinte szembenézés ideje, akkor jön el jegesedő szívének olvadási hőmérséklete, hisz a harag folyamatos merev, hideg állapotot tart fenn, szükséges a magunkkal való együttérzés melegsége. A tehetetlenség és a vágy mely táplálja vagy kifelé nyilvánul meg vagy önvádként van jelen, mely a menekülés és a halogatás eszköze. Sokszor magunk ellen fordítjuk, mert azok ellen nem lehet akik okozták a gyökérélményt és így kisebb a szenvedés, mintha kívülről jönne. Felhúzzuk a tagadás falait, mely mögött az elfojtás az ami elveszi a levegőnket, ami marad az ellenségkép éltetése, amitől aztán megmentjük magunkat még éppen idejében, nehogy a sebezhetőségünk meglágyítsa megkeményedett szívünket. A büszkeség a barátja, mely segíti fenntartani a látszatképet, jöhet a következő maszk mely elfedi érzékenységünket. Annál nagyobb balgaság nincsen mikor lemondunk az érzéseinkről azért mert a megfelelés és az elvárások mondják meg milyennek kell lennünk és nem merünk a harag mögé nézni és talán pont ez az ami az érzés éltetője. Az önmagunk elutasítása, az amiért leginkább haragszunk magunkra, mert nincs merszünk megélni teljességében. Gondoljunk csak bele, kinek a sorsát éljük öntudatlanul, észrevétlenül, és csak azon tanakodunk miért cselekszünk máshogy, mint amit a szív súgott nekünk,. Mert félünk, rettegünk önmagunk lenni, mert a begyakorolt szerepben már elfogadtak minket és azt hisszük mindenki szeret és ettől jól érezzük magunkat. És amikor kettesben maradsz magaddal? Milyen érzések és gondolatok környékeznek meg az intimitás pillanatában. Van ilyen vagy állandó zajban vagy, hogy ne halld szíved szavát, mely felszólít önmagad őszinte felvállalására. Hisz amíg magaddal ezt nem teszed meg mással sem vagy képes és marad a harag, hogy a másik miért nem olyan amilyennek elképzelted. A bátorságot csak önmagadból merítheted, ha elég fontos a cél amiért érdemes tenned. Az idő rohan, a holnapok egyre jönnek, tervezel, álmodozol lendületesen, aztán jönnek a kifogások, bevált okok, melyek elodázzák a cselekvésed. Nem baj, minden nap egy új álom kezdete talán te is befejezed az egyiket vagy az ego vállán ülve megint meggyőzöd magad, hogy lehetetlen és marad a várakozás szépsége, melyet ismét fel lehet öltözteti egy hiú reménnyel. Amikor kisajnáltad magad kelj fel, vértezd fel magadat szenvedéllyel, szeress, remélj, higgy az életedben, amiben már minden jelen van magzatként, a vajúdás, és születés élményében bontakoztatod ki teljességében. Az alázatod és a hálád, mely elvisz olyan messzire ami a lehetetlenség fátyla mögött rejtőzött, de most feltárja magát kérésedre. Nincs semmi rajtad kívül, te vagy életed teremtője, ahogy érzed magad azzal üzensz a mezőbe. Határozd el magad és cselekedj a bizonytalanságod, félelmed ellenére, mert inkább utasítsanak el százszor, minthogy egyszer is elmaradjon érkezésed!
Ferenczi Anita
