A fájdalom egy elmeprogram összedőlésének folyamata, mely a múlt romjaira épült és ragaszkodásra sarkallt hamis biztonság illúziójára építve sorsunkat. Amikor eljön az ideje az oldásnak hagyjuk, hogy az érzések áramoljanak rajtunk és ítélkezés nélkül figyeljük meg honnan erednek, mi az amit tanulnunk kell általuk. Minden érzésnek jogosultsága van, melyek ösztönösek ugyan de azt mindig megválaszthatjuk, hogyan reagálunk rá és mivé akarunk válni általa. Maradunk áldozatok, csendes elszenvedők, kik kifelé másokra mutogatnak, vagy felelősen, hősiesen átengedjük magunkon akkor is ha maga alá temet minket, belehalunk és megadjuk magunkat a sírásnak. Az oldódás engedése mindig a legjobb módozat amivel hagyjuk, hogy az elfojtás megtalálja magának az utat. A sírás a bátrak és erősek túlélési eszköze, a tapasztalás az élet része sehova nem menekülhetünk előle. A megengedés az ami oldja a tehetetlenséget, és nyit meg új távlatokat ha hagyjuk mindig a legjobb mutatkozik meg számunkra. Nálam a generációs terhek oldása van folyamatban, döbbenetes,hogy mi mindent hozok a felmenőimtől melyeket önként vállaltam amikor erre a sorkerékre felszálltam. Figyelem magam, engedem ami feljön és hagyom, hogy elárasszon a fájdalom ha ennek van itt az ideje, mindent elengedek amit erővel tartottam fenn, mert tudom csak addig van rá szükségem amíg fel nem vállalom, életemért a felelősséget és már nem a halogatás az amivel mindig időt nyerek a jelenben egy távoli időpontra helyezve a megélési élményemet, hisz soha nem jön el az az egyszer. Minden ami a most-ban nem lett megélve elszalasztott lehetőségként maradt a térben kezdhetünk egy új álmot, megtartva azt is lehetőségnek. A megvalósulás, a megélés az ami mindent éltet és boldog pillanatokra tagolja az életet, értelmet, érzelmet adva mindig a jelennek. Csak megélem ennyi a dolgom vele!
Ferenczi Anita
