Addig maradt velem, míg ki nem világosodott minden. Megtanított rá, milyen mértékben vagyok még mindig magam ellen. Akarattal, meneküléssel nem jutottam messzire, mert a tanulnivaló elől én sem menekülhetek. Szerettem volna sokszor túl lenni egy egy érzésen, melyre lelkem hívott, hogy megéljem, mert szükséges ahhoz, hogy igaz önmagam lehessek. Sokszor csalódtam, féltem, szerettem, reméltem, egyetlen dolog mi velem tartott a hitem. Kértem tisztánlátást, mely meghozta ismét az irányomat, és a felismerésemet, minden mi szívemmel nem rezonál, az ellenem van nem értem. Bármerre indulok, minden útnak egy a vége, megtalálni, megélni magamban és átadni a feltétel nélküli szeretetet. Sokszor haragudtam, mint egy követelőző kisgyerek mikor nem kaptam meg a vágyott szeretetet, ami arra tanított meg, hogy minden pillanatban ha szükséges éljem meg a szomorúságom és a haragra már nem lesz szükségem. Hisz az abból ered, hogy életem legkorábbi éveiben ennek hiányától szenvedtem. Másoktól hiába követelem, csak azt tudják megadni ami bennem van jelen, mindenki csak annyira képes amennyit megtapasztalt, vagy megtanult a felnőttek mintájából régen. Mindaddig amíg magamnak nem leszek fontos, a tükör sem tesz az első helyre, hiába szeretnék a mindene lenni ha egyszer senkiként, láthatatlanként vagyok jelen. A legnagyobb démonom a megfelelés volt, aztán ahogy kezdtem kibújni belőle, feltárult esszenciám lényege. Nem is tetszik ez a környezetemnek, jobban szerették a néma szolgálót, aki mindig készen állt, hogy valakit megmentsem. Igen egy darabig élveztem, ezt a szerepet, mert így szükség volt rám, mert mindig van olyan akinek megmentésre van szüksége. Ahogy lehulltak álarcaim megjelentem mögötte, mennyei felszabadulások sorozata, míg ideértem. Csak azt tudom szeretni akiben meglátom az Istent, de a látás még nem jelenti azt, hogy elkészültem. Sokszor éltem meg dermesztő bizonytalanságot, míg a biztonságot magamban felfedeztem, hisz korábban azt is kint kerestem, tárgyakba, emberekbe, ígéretekbe, mert annyira el akartam hinni, hogy a helyemen vagyok és szerető, támogató emberek vesznek körbe. Ma már tudom, hogy ezek az illúzión utazó érzések jelenítették meg gyerekkorom érzelmi elhagyatottságára gyártott álomképeimet, addig míg fátyol mögött voltak nem láttam őket. Megálltam és arra kértem a Teremtőmet, adjon nekem tisztán látást, hogy a valóságot lássam akármilyen fájdalmas is, ne a hiedelmem és naivitásom teremtse életem, hanem tudatos teremtőként lehessek én is benne. Amíg hagytam, hogy a túlélés sodorjon addig megtehettem, hogy nem vállalok felelősséget hisz elvesztem a cselekvésben ami egyre közömbösebbé és fáradttá tett, nem volt energiám a számvetésre. Le kellett lassulnom, hogy igazán részt vehessek az életemben, ennek ára volt, mely az egyetlen olyan kiadásom, mely örök időkre megérte. A hajlandóságomat, mint erényemet keltette életre. A változás az élet elkerülhetetlen része, felvérteztem magam minden eshetőségre, mert mindenre amit megélek hasznát veszem, bekerül életem kirakójába, hogy gazdagítsa tapasztalásommal itt létemet. Ilyen egyszerű ez, mert ami Isteni az mindig egyszerű és természetes!
Ferenczi Anita
