Honnan ered a harag és kire haragszunk? Tanuljuk, a visszajelzésekből már idejekorán. Elsősorban magunkra haragszunk, hogy nem tudunk megfelelni, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem tudjuk kihozni magunkból amit elvárnak tőlünk ,olyanok akik maguk sem tudják megcsinálni. Én azt tanultam, hogy a másiknak legalább annyit kell tudnia, mint nekem, hogy “méltó” fél legyen az életemben és ez igazságként hangzott a kapcsolataim megítélésében, az emberek szelektálásában. Micsoda badarság, hisz hol van ebben a feltétel nélküli elfogadás és szeretet, ez nem más, mint az elme védelme és az önigazolás keresése, hogy fontos és kivételes vagyok, nem ér fel hozzám senki és így nem is győzhet el. A győztes-vesztes felállásban nőttem fel, ahol megtanultam a legkiválóbb lenni, erőn felül teljesíteni, szigorral és a tévedés elítélésével mereven helytállni egy olyan harctéren, melyen olyan emberek ítéletei a fegyverek akik önmagukat soha nem győzték le, csak az ítéleteik puffogtak puskaporosan, amilyen levegőt teremtettek maguk körül is. Aztán rájöttem, hogy amikor másra, haragszom, tulajdonképpen magam iránt érzem , a másik csak az érzésem kivetítése, hogy ne nekem kelljen még ezt a terhet is cipelnem, azt már nem bírnám el ha még ezt is nekem kéne magam iránt megélnem, ez nem lehet az én felelősségem. De igen! Az én felelősségem minden mit magam iránt érzek, és hagyom, hogy a fejemben levő zsarnok, bíró, porond mester megítéljen. A biztonságos kötődést keresem idebent, amire nem volt mintám, és amit kint nem leltem, ezért mindig csak menekültem. Kapcsolódni vágyom idelent, hogy megteremtsen idebent az én valóságom, ami rugalmas, lendületes és szeretetteljes, hogy aztán megoszthassam azokkal is akikkel együtt vagyok jelen!
Ferenczi Anita
