Kinek mi áll a szülői meghívóján?


Szülői meghívómra válaszolva azt vállaltam, hogy jelenlétemmel boldoggá teszem a szüleimet és megoldom az életüket. Betöltöm a hiányt, mely kettejük “egysége” ellenére is szüntelen van jelen, mert nem találtak gyógyírt sérüléseikre, nem keresték fájdalmuk eredetét, létezésük értelmét csak pótlékokat kerestek, melyekkel érzéseket fedhettek és kelthettek magukban velem. Örömmel vállaltam szerepem, hogy életemnek értelme a megmentés legyen, de egyre értelmetlenebb lett törekvésem, mert nem láttam benne jelenlétem, csak mások életét építettem, közben az enyém egyre terheltebb és örömtelenebb lett. A szolgálat szót, ma már teljesen máshogy értelmezem, először én, aztán az akit szeretek, kitágítva a mindenségre a teret. A szerepben megéltem, milyen készültségben tartanom magam, kiéleződve mások igényeire lemondva a sajátomról mások kedvére. Milyen mikor az elvárások záporában összezavarodva keresem magam és folyamatosan torzul a belső tükröm, melyet hiába fényesítek, nem tudom tisztán tartani, mert mindig jön valami új, aminek meg kell felelni. Igyekezetem, hogy mindenkit boldoggá tegyek teljes megfelelésbe temetett, ahol a beletörődés közömbösségével takartam be a visszautasítás minden fájdalmát, és erővel tartottam fenn a színlelés világát, illúzionálva magamnak egy világot ahol mindenkit megmenthetek, akár akarata ellenére is, mert az “jó” nekem. És mi lesz velem, engem ki fog megmenteni, ki fog láthatóvá tenni, dicsérni, értékelni, elfogadni, értem áldozatot hozni, hogy felém is áramolhasson mindaz, amit én tudtam adni szüntelen, berendezve életem az áldozásra. Nem értettem, miért nem kell, miért nem hat a munkám, miért nem azt a szeretetet kapom amit adtam. Mert én is hiányt pótoltam magamban a vállalásaimmal és nem a többletből adtam, hanem magamat sorvasztottam az “ügy” érdekében.

Aztán felébredtem, ráébredtem ki vagyok, és késztetéseimnek mi ad alapot. Életem keresésbe fordult, melynek úti célja, saját vágyaim követése, örömteliségben lenni, és magamat mindig elfogadó szeretettel átölelni, felvállalni akár mások “kárára” is. Így állt körém jelen életem, melyben helyére talált minden érzelem, melyet elfeledtem, eltemettem, hogy kiegészülve újra felfedezhessem. Köszönöm Neked!

Ferenczi Anita