Könnyebb a fájdalmat választani annak csendjében és védelmében létezni, azt mondani magunknak, hogy kibírjuk ezt is, hisz a falai merevek semmilyen érzést nem engednek be. Belsejében csak létezni lehet, de semmilyen változást nem enged, mert csak a védelemre rendezkedett be, szem előtt tartva azt, hogy a lélek a fájdalmat még egyszer meg ne élje. Én a sebződést választom annak ellenére, hogy lelkem tele van hegesedéssel, de mindegyik arra emlékeztet, hogy a múltban is szerettem és azóta is szüntelen, mert a szeretet az végtelen és míg szívem dobog ezt éltetem. Ha egy kis időre megtörök hitem el nem veszítem, azon leszek, hogy azzá váljak akihez haza akarnak érkezni és onnan szabadon el tudjanak menni, megjárva útjukat vissza akarjanak térni, bizalomra, biztonságra lelni, melyek számomra értékek, ezt tudom adni ez a legnagyobb kincsem, amit pompásabbá teszek a szeretetemmel és figyelmemmel és viszonzásul is ezt szeretném kérni. Elégedettséggel kelek, vágyakozva ébredek, a célomra figyelek és mindig azt éltetem mi nekem jó kitágítva ezt a mindenségre. Leteszem áldozati szerepem, a jelent éltetem és élem meg, nem kínoz a múlt és jövő élménye, mert a MOST-ban létezem és az legyen mindig mámorral tele, hogy mindig mikor szomjazom csak kortyolhassak bele. Az egységet éltetem, és addig dolgozom magamon míg meg nem lelem, hogy a tükör azt mondhassa nekem, úgy szeretlek ahogy vagy ennek nincsen semmilyen feltétele.
Ferenczi Anita
