Rajtunk áll, hogy a tanítást befogadjuk-e

Ha életem egy megírt terv szerint zajlik, miért nem merek beledőlni és hinni, hogy a legjobbat akarja nekem? Minden fájdalomra az elveszettség érzését élem meg és ellenállok mindenfajta segítségnek. Pedig a segítség gyakran álruhában érkezik és igen angyalok is léteznek, akik jöttek emberi testet öltve segíteni. Mindannyian segítők vagyunk, fénymunkások, akik szolgálni szeretnének és jók akarnak lenni. Mit is jelent ez? Szabad akaratunk van, eldönthetjük, hogy megéljük magunkat és felvállaljuk feladatunkat, vagy marad a tudattalan sodródás egy kényelmes és látszat világban. A bátorsághoz sokat kellett már félni, a veszteségek után meg kellett tanulni újra hinni és remélni, de itt vagyunk és átjár minket az az erő folyvást, mely az Istenből tett belénk egy darabkát. A hit önmagunkkal és azon túlnőve egyszerre van jelen, hisz kívül keresve és magunkban rejtve keressük szüntelen. Lekicsinyeljük magunkat, mert elfeledtük azt a nagyszerűt, akit a Jóisten megteremtett, igen a maga képére, hogy életeket leélve a tökéletesedés útjára lépve eljussunk a feltétel nélküli szeretet mezejére. Útitársak kísérnek minket, kikkel tudattalanunkkal vagyunk összekötve, ahol megérezzük egymást és adjuk a másiknak a segítséget, ami lehet támogatás, lehet őszinte vallomás, még azon az áron is, ha a másikat elveszítjük egy időre, de mélyen érezzük, hogy ezt kell tennünk érte és önmagunkért egyaránt, mert a kapcsolódás terhelt és hagyjuk, hogy társunk is megélje a saját viharát. Minden ellenállás, mely életünk útjában áll mi generáljuk, mert már megszoktuk az irányítást, szenvedünk és a holnaptól várjuk a frissülést hozó megváltást, ami még ha a megoldással érkezik is, a befogadás képességének hiányával találkozik. Újra kell tanulnunk hinni, hogy még ha az adott jelenben a történések áldása még nem is érződik, bízzunk, hogy a végkifejlet értünk szövődik, mert így van ez mindig, rajtunk áll, hogy meglátjuk-e benne a tanítást.

Ferenczi Anita