Repülésből szárnyalás

Megkaptam a repülésemhez szárnyaim, mégsem tudnak megvalósulni vágyaim a jelenben, mert tele van a szívem kétséggel, hogy elég erős leszek- e kitartani magam mellett és megváltozott életteremet, melyben a fejlődésem rendezett, képes leszek-e uralni. Minden állomásom számvetésre késztet, megállva mindig felidézem a megtett út munkájának eredményét, melyben megannyi meghalást követett teljes újjászületés, minden fájdalom kellett, hogy létrejöjjön újra a rendeződés. Aztán megérkezett a csoda, mely mindvégig itt volt bennem, de magamat eléggé nem szerettem. Most már a kérdésem magamhoz nem az, hogy miért nem tudom szeretni magam, hanem az, hogy hogyan adjak magamnak még többet, jobbat, kedvesebbet, hogy feltöltődve megérintsek lényemmel másokat is és csak annyit kell tennem, hogy vagyok, és ragyogok. Ledobtam láncaim, melyek terhelték lábaim, hogy haladhassak, megszelídítettem félelmeim, hogy ismét tudjak tenni, cselekedni, egyezségre léptem az elmémmel, hogy segítsen épülni és támogasson a szárnyalásban azzal, hogy a szívemnél csak vészhelyzetben duruzsol hangosabban. Kész vagyok újra szárnyalni, a világomat felülről szemlélni, hogy aztán visszatérve beépítsem életemben, amit megéltem. Az életemet csak szabadon élhetem, ami irányíthat csak a Teremtőm lehet, aki tudja ki vagyok, bízik bennem, hisz saját képére alkotott, nagyszerűre!

Ferenczi Anita