Születésemmel elindultam az utamon, melyet én választottam, minden utamba került, mit tapasztalni akartam. Átéltem számtalan élményt míg idáig eljutottam, és folyamatosan arra koncentráltam, hogy mindig a soron következő napot magam mögött tudjam. Örömteliségnél még kicsit elodáztam volna az éj beköszöntét, fájdalomnál, veszteségnél alig vártam a hajnal eljövetelét. Azt hittem új napnak kell virradni ahhoz, hogy megéljem a reményt, amit a napkelte ígéretként rám hagyott. Menekültem a pillanatból az életemből, mikor úgy éreztem a sorsom cserben hagyott és mindig vártam egy üdítőbb holnapot, amiben a múltra új megoldás nyílik, és elhozza, amire vágyom és amire lelkem szomjazott. Így sosem voltam a MOST-ban, a jelenben egy olyan szintet éltettem még maradék erőmmel, melynek fenntartása lehetetlen lett, és azt reméltem, ha ma nem, akkor megvárom a holnap jelenét, hogy táplálékom megérkezzen. Mindeközben pont azt nem éltem meg, amit adott a pillanat nekem, mert a jobbat, teljesebbet hajhásztam, amire elmém elégedetlensége késztetett és elillant az ahol, és amiben részt kellett hogy vegyek. Az odaadás hiánya lett megélésem torlasza, az alázatosságomat figyelmen kívül hagyva, sodródtam az egymàst követő napokba. Mentem, akkor még magam sem tudtam hova, csak azt éreztem, hogy a terheimet szeretném magam mögött hagyva megérkezni magamba, oda ahol a szeretet találom és nincs helye kifogásnak. Egyre könnyedebbé válok, ami támogatja azt a világom, amiben én vagyok a jelen és nem a jövő ábrándjában veszteglek.
Ferenczi Anita
