Arra tartok, merre örömöm vezet, álmok, vágyak vezetnek el oda ahol éppen lennem kell. Ahhoz, hogy ezt megéljem teljesen le kell tennem minden terhem, hisz én már csak a nagyszerűvel érem be. A lelkem, majd a testem jelez mikor eltévedtem vagy, ha egyből ostrom alá veszem életem, hogy mihamarabb adja meg nekem. A létezésem tanít hol szelíden, hol határozottan és végérvényesen, de mindig érzem, hogy ami történik velem óvón vesz körbe, még ha adott pillanatban nem is értem, és a fájdalom az, amin keresztül meg kell élnem. Mert minden egyes döntés, mely nem mellettem született, benyújtja a számlát egyszer, még ha a szándékom tisztességes és támogató is, ha nem elsőként érint, csak a második hely lesz az enyém mindig. Talán most kell megtanulnom újra, hogy milyen mikor az első vagyok a sorban, abban, ami nem csak dicsőséget tartogat számomra, mert mindig minden érzésnek megjelenik az ellenpólusa, amivel a lelkemnek meg kell birkóznia. Az érzékenységem tartott ez idáig vissza diadalom megélésében, melyet mindig önmagam legyőzésében élhettem meg és, amiről azt hittem, hogy ez csekély dolog és nem is értékeltem. Ma már ez lett a minden, legyőzni magamban, ami ellenem dolgozik és nem szolgálatát teljesíti. Mélyen rejtőző, tudattalan programok ezek, melyek csak az elmének adnak helyet, a legnagyobb feladatom vele, hogy elfogadjam létezését, de míg a szívem szűrőjén át nem engedem, életre nem kelhet bennem, hisz egyetlen mi gyökeret, támaszt, biztonságot, irányt mutat nekem, az az amit érzek. Az érzésem sokféleképpen mutatkozik meg, van olyan, hogy szólamként adja a szavakat kimondásra éberen, de van mikor hallgatagságba burkol, hogy megvédjen, mindaddig, míg nem állok készen, hogy felvállaljam érzésem, akkor is mikor másnak kényelmetlen. A belső harcom csak rólam szól, a környezetem is sokszor része ennek, megbántok sokszor közelállókat az elszigetelődésemmel, még nem tudom, hogyan kell, védelemben maradnom úgy, hogy jelenlétem hiánya ne okozzon fájdalmat, sebesülést és önbecsülés sérülést másokban. Tanulom magam ebben a nagyszerű életben, amiben minden és mindenki azért van jelen, hogy emlékeztessen arra, mi az mit még mindig magam ellen követek el, hol nem állok ki magamért és miért mások életét építem kényszeresen azért, hogy nekem is legyen benne helyem úgy, hogy nem kértem rá engedélyt, hogy szándékaim beletegyem, megfosztva őket, hogy ők is maguk mellett döntve legyenek jelen. Minden folyamatba addig megyek, míg az örömöt és a szeretetet nem köszönthetem éltetőként újra, hisz ez mindig újjászületésem záloga.
Ferenczi Anita
